Arany János: Ráchel, Ráchel siralma

Ráchel

"Akkor Herodes... elküldvén szolgáit,
levágata minden gyermekeket,
kik valának Betlehemben...
Ráchel, siratván fiait,
nem akart vigasztalást bevenni,
mivelhogy az ő fiai nem volnának..."
(Mát. II. 16, 18.)

A lámpa csügged, az éjfél setét,
Virrasztja Ráchel két szép kisdedét;
Arcára halvány mécs világa süt,
Viharzó búja már lecsöndesült.
Mint a derékban megtörött virágszál
Alácsüggeszti fonnyadt szirmait:
Dús fürtözetje dúlt képén alászáll,
S beárnyékozza kettős fiait.
Ül ágya szélin és az ágyban ott
Szelíden nyugszik a két kis halott;
Meghűlve, de nem merevedve meg, -
Téjarcaikon lágy mosoly lebeg;
És a kicsiny száj félig nyitva, mint
Ösztönszerűleg az emlőre nyílt.
Három egész nap, három lázas éj
Múlt el, mióta nincsen étke, álma,
Midőn a zsarnok heródeszi kéj
Szép csecsemőit keresé halálra.

Oh, a rémséges éjtszaka!
Midőn a kisded álmai fölött
Poroszlók kardja villoga
És százakat és ezreket leölt,
Midőn kétségbeesett anyák,
Keresve menedék tanyát,
Dobogó kebelen
Vitték a gyönge magzatot,
Kit az anyai félelem
A fájásig szorongatott:
Vitték, hogy a vad szolga ösvényét
-- Elébe futván -- rövidítenék!
Midőn Rámába hallatott
Sírás, kiáltás, jajgatás,
Lőn keserű könnyhullatás --
Miképp jósoltatott!

Azóta Ráchel búja fenn virraszt,
Kizárva minden részvétet, vigaszt.
Magához senkit nem bocsáta:
Mint vészmadár elem-csatába,
Merült be tenger bánatába.
Hiába kérte martalékait
A sír, megnyitva éhes ajkait:
A sírral ő dacolva pörbe szállt,
Kétségbeesése kétlé a halált.
Mígnem kizajlott szenvedély után
Nyugodtság tűnt fel az ábrázatán,
Olyan mélabús, kietlen nyugalom,
Minő romok felett vagyon.

Most csendes a bú, mint ha éji vész
Múltán a hold fájdalmasan kinéz.
Értelme néha felhős még ugyan,
Hanem felhője már villámtalan;
És lelke tűrni tud, habár föleszmélt,
Elbírja az emlékezet keresztjét.

Olykor, ha lassú merengésiben
Elméje, mint fáradt madár, pihen --
Olykor lehajtja melle bimbait,
Csiklándva mintegy alvó fiait;
De visszaretten és sóhajt nagyot,
Emlője érzi a halálfagyot;
Könnyhullatásban szívfájdalma könnyül,
Bánatja szózatos panaszban enyhül.

Ráchel siralma

Puha fejér ágyam hullámos redőin
Mily szépen alusztok, én szép csecsemőim:
Édes-é az álom...?
Unszoló emlőmet elfogadni késtek;
Balgatag reménnyel várom ébredéstek --
De hiába várom.

Ah! hiszen nem fogtok ébredni, -- tudom már, --
A ti nyugovástok több a nyugalomnál,
Tudok mindent -- jaj -- jaj!
Nevető szememre nem nevettek vissza,
Gőgicsélő szómra nem rebegtek vissza
Csókra késztő ajkkal.

Halva vagytok, halva. Íme, itt a mély seb:
Mintha nem lett volna elegendő kisebb
Ajtó a halálnak!
Mintha gyenge csírát egy ujj nem letörne --
Mintha kis galambfi nem meg volna ölve
Kit szíven nyomának!

Oh, hadd csókolom meg e vérző sebajkat,
Mely, égre kiált bár; iszonyúan hallgat, --
Oh, hadd mossa könnyem!
Kiálts fel, te nyílt seb, bosszúért az égre,
Hogy kegyetlen szerződ meglakoljon végre,
Lakoljon meg szörnyen!

Mi haszna! mi haszna: nincs már nekem fiam! --
Folyna bár miattok bosszuló vérfolyam;
Föl nem ébrednének:
Azt a kis patakot, mely a szívet hajtja,
Ha egyszer elapadt, ki nem pótolhatja
Óceánja vérnek.

Iszonyú Heródesz! ha már eltökéléd
Ártatlanra fenni pallosodnak élét,
Miért bíztad másra?
Szomjazó szemekkel mért nem jövél magad?
Talán kőszívedből enyhe forrás fakad,
Irgalom forrása.

Oh, ha láttad volna... oh, fiaim, lelkem! --
Lerogyék előtte, sírva térdepeltem
A vad pribék előtt;
Kértem, hogy ne bántsa, mondtam, ne ölje meg,
Mert enyéim e szép ártatlan kisdedek:
Hiába kértem őt! --

Sírt a vad poroszló, szemei könnyeztek;
Azt hivém, nem bántja, azért áll oly veszteg;
Feledém, hogy szolga:
Ha te könnyezél ott, keményszívű király,
Egy fiait féltő anya fájdalminál --
Meg nem ölted volna.

Bethlehem leányi, kik anyák voltatok,
Ne irigyeljétek e kettős bánatot,
Ne irigyeljétek:
Ha nem volt oly büszke jogotok remélni
Mint Ráchelnek, ím a bánat is felényi
Részben jut tinéktek.

Temetés lesz holnap. Jertek el, oh jertek!
Látogassuk együtt a temetőkertet;
Nem irtózom többé;
Fektessük le halvány gyermekimet szépen
-- Kik alusznak immár az Úrnak kezében,
Fiaitok közzé.

Íme, a szép tavasz kiesett az évből,
Egy nemzedék holt ki az emberiségből,
Nyugszik temetőben;
Serdül Bethlehemnek, felnő számos ifja:
De egynek se lészen születése napja
E két esztendőben.

Hah, de mily panasz, hogy e kor méhe meddő!
Íme, látok, látok... megnyílt a jövendő
Távolban, közelben:
Kiről annyi jósnak zenge ihlett szája,
Megszületett, érzem, Júdának királya
Kicsiny Bethlehemben!

Zsarnoki féltésed vérengzése volt ez:
De tudd meg, de tudd meg, vérszopó Heródesz,
Hogy ő nincs elveszve!
Napjaid számítvák, megifjult az idő,
És, kitől rettegsz, nem féli fegyverid ő,
Az Ige, az eszme!

(1851)