Személyes tapasztalatot osztok meg most Önökkel – veletek. Hogy egyetemistaként karriertervezés, életútegyengetés közben hogyan lettem anya, egy gyönyörű kisfiú édesanyja, akit ma már nem adnék oda senkinek és semminek a világ összes kincséért sem, pedig először igencsak megrémültem a gondolattól, hogy akkor most hogyan tovább…
Nehéz volt az idáig vezető út, azt meg kell hagyni. Hiszen nem minden huszonéves egyetemista tervezi úgy a jövőjét, az életét, hogy még a tanulmányai alatt gyermeke lesz… Nem bizony! Mégis, néha azért előfordul, hogy úgy alakulnak a dolgok, hogy úgymond „becsúszik” egy kisbaba. Akár párkapcsolatban, akár nem úgy történik, mindig nagy válaszút elé állítja a helyzet nemcsak az apukát, de inkább a leendő édesanyát… hogy akkor most mi lesz velünk – illetve, hogy mi lesz vele?
Nagy kérdés. A legtöbbeknek egyből az abortusz jut eszébe – nem tagadom, nekem is az volt az első gondolatom. Mert nekem még tanulnom kell. Meg ha a szüleim megtudják, nem tudom, mi lesz… És miből fogom eltartani, felnevelni? És persze, mit szólnak a többiek? Jöttek a kérdések, csak jöttek, nem hittem, hogy valaha vége lesz…
A következő alternatíva az örökbe adás volt. Azért gondoltam erre, mert ugyebár azt gondoltam, hogy én azért nem tarthatom meg ezt a babát, mert nincs alaptőkém, amiből fel tudom nevelni, másrészt meg ugye még be kell fejeznem a tanulmányaimat, úgymond karriert kell építenem, keresnem kell majd valamilyen jó munkát, lakást, kocsit, ilyenek… tehát most nem fér bele az életembe egy gyerek!!!
Az azonban mindezek ellenére meg sem fordult a fejemben, hogy abbahagyom az egyetemet, de még a halasztás sem – mondjuk úgy könnyebben gondolkodtam így, hogy már több, mint a felén túlvagyok. Mert számomra a tanulás nagyon fontos. És be akartam, akarom fejezni.
Megpróbáltam utánajárni mindennek, hogy milyen lehetőségeim vannak, de tényleg. Őszintén megmondva, nem szerettem volna most gyermeket szülni, féltettem a jövőmet, hogy mi lesz ezután velem, a barátommal, meg úgy egyáltalán a családommal. Mert azért nemcsak az én kisfiam lesz ez a kisbaba, hanem a szüleimnek az unokája, a húgomnak és az öcséimnek unokaöccse, belőlük meg nagymamák, nagypapák, nagynénik és nagybácsik lesznek… én meg anyuka. Aminek sokan nagyon örülnének. Mégis úgy gondoltam, hogy nem ez a megfelelő pillanat erre…
Sajnos a legtöbb esetben már idáig sem jutnak el a kétségbeesett fiatal lányok, hogy ezt mérlegeljék.
Nem is szólva arról, hogy azért az abortusz az egyrészt mégiscsak egy műtét, másrészt fennáll a kockázata – bármilyen kicsi is – , hogy soha többet később nem lehet gyereke, még ha nagyon szeretné, akkor sem… így jutottam el az örökbeadásig. Arra gondolva, hogy az lesz neki a legjobb, ha olyan családba kerül, ahol már rég szeretnének gyereket, csak valami miatt nem lehet nekik, biztos megvan az anyagi hátterük és nagyon fogják szeretni… Ennek is több változata van, nem részletezem, de természetesen megoldható, elfogadható megoldás ez is, ha tényleg nincs más választása az embernek. Elvégre nem kell abortuszra menni, kockáztatni, „csak” szülni kell egy gyereket – másnak.
Bármilyen ésszerű megoldásnak is tűnik ez hirtelen, azért nehéz lehet megbarátkozni a gondolattal, hogy valahol a világban van egy gyerekem, akinek én adtam életet…
Igen. Itt tartunk. Már két olyan lehetőséget megemlítettünk, ami arról szól, hogyan szabaduljunk meg ettől a kis élettől, aki odabenn rejtőzik, bennünk, pedig ő aztán igazán nem tehet semmiről… (sőt, azt mondhatjuk azért, hogy az ilyen „becsúszott” kisbabák nagyon sokszor szerelemgyerekek, akik viszonylag rövid, szenvedélyes szerelem gyümölcsei…)
De az igazat megvallva, tényleg. A legtöbbünknek ez fordul meg először a fejünkben, hisz még előttünk az egész élet, és úgy tanultuk szüleinktől, az élettől, hogy „normális esetben” a gyermek házasságban, rendezett anyagi körülmények közé, úgymond tervezett gyerekként születik, mikor már egy keveset dolgoztak a leendő szülők s van anyagi háttér is. Akkor nem igazán fordul meg ilyen az ember fejében. De fiatal egyetemistaként, biztos pénzügyi háttér nélkül mit tegyen az ember? Ugye?
Ilyenkor nagyon ritkán fordul meg a fiatalok fejében, hogy megtartsák a babát. Tény, és való. Nekem sem nagyon akaródzott…
De végül minden jóra fordult – mondhatni. Hisz nagyon sokan mellém álltak, kedvesek voltak, mindenki támogatni akart. Egy csomó emberrel megismerkedtem, új barátaim lettek. Igen, ők igazi barátok. Pedig korábban nem is ismertem őket! Mert azok az igazi barátok, akik a bajban is mellettünk állnak, és ha arra gondolunk, ezt a helyzetet is egyfajta „baj”-nak nevezhetnénk, , egyetemistaként gyermeket szülni… ugyanmár!
És ilyen környezetben, ilyen háttérrel „hülye lettem volna kihagyni”. Tényleg. Mindenkinek azt tudom ajánlani, tanácsolni, hogy ha valaki van, aki mellette áll, valaki, aki támogatja, akkor merjen belevágni! Merje elvállalni az anyaságot, mert ha már egyszer így alakult, annak biztos volt valami oka. De tényleg! A sorsát senki sem kerülheti el. De ha nem is nagyon támogatják, nem nagyon fogadják el, nincs túl sok pénze a leendő kis családnak, akkor is vannak olyan rejtett utak, lehetőségek, melyeket meg lehet keresni – a védőnők nagyon sokat tudnak ilyen esetben segíteni! – meg kell ragadni, és még úgy is bele lehet vágni ebbe az életre szóló kalandba! Igen, kalandként is, feladatként is fel lehet fogni ezt az egészet. Hogy ezentúl gondoskodni kell magunkon kívül másról is, de nagyon! Fontosak leszünk, nagyon fontosak.
Másrészt érdemes belegondolni abba, mennyi előnye van! Mert bizony az is van! Például, ha megtudja a környezete, lehet, hogy először nem fog mindenki repesni az örömtől, lehet, hogy furán néznek majd, de azért a legtöbben nagyon szeretni fognak benneteket. Egy kisbabának nem lehet nem örülni! Pl. lehet, hogy ha egy tanár korábban nem kedvelt, de nagyon odavan a kisgyerkőcökért, lehet, hogy ezentúl te leszel a kedvence… Vagy komolyabbra fordítva a szót, mikor már munkát keres az akkor már anyuka, akkor nem kell attól tartania az alkalmazójának, hogy mihamarabb el szeretne menni szülési szabadságra. Vagy például – ha a baba épp az utolsó tanulmányi évekre, szemeszterekre esik – , akkor nem kell fizetni a továbbképzésért, szakképzésért vagy következő szakma kitanulásáért, mert a GYES-t kapó anyukáknak nem kell tandíjat fizetni (vagy csak egy nagyon kis részét).
Tényleg. Személyes vélemény: ha van valaki, bárki, szülő, testvér, egyéb családtag, jóbarát, vagy csak egy jó ismerős, aki támogat, melletted áll, bíztat, hogy vállald el ezt a csodát, hogy gondoskodj róla és neveld fel, hidd el, nem fogod megbánni! Főleg, miután már láttad, a kezedben tartottad, érezted az illatát, megfogta kis kezével az ujjadat, rádmosolygott, onnantól már – bár eleinte fárasztó – de nagyon boldog lesz minden pillanat!!! Ezek után el is felejted majd, hogy milyen szörnyűségekre gondoltál korábban annak érdekében, hogy ez a kis gyermek ne születhessen meg, vagy hogy ne te neveld fel, ne te legyél az anyukája.
Nem fogod megbánni! Előbb-utóbb megszokja az ember az új helyzetet, hogy van itt még valaki, akiről gondoskodni kell, és egy kis idő után (az első kb. két hónap) még a tanulást is majdnem ugyanolyan intenzitással lehet folytatni. Meg lehet tanulni egy kisbaba mellett is teljes életet élni – vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy a kisbabával együtt. Mert onnantól már egy kis család vagytok, felelősséggel tartozol neki, érte, s magadért is, hisz neked kell felnevelned, magadra is vigyáznod kell…
És még valami. El sem tudod képzelni, mennyi ember melléd, mellétek fog állni, hogy minél jobb körülmények között élhessetek, hogy együtt mindig nagyon boldogok lehessetek! És tényleg, még csak nem régóta vagyok anyuka. Mindig volt segítségem, olyanok is, akikre nem is számítottam volna. Meg olyanok is jöttek látogatni, megnézni a kisbabát, akikről korábban nem gondoltam, hogy érdeklem, vagy hogy érdeklik a csöppségek… Ráadásul, sokszor a kisfiamat is vittem, mikor ügyeket intéztem, hogy ne kelljen mindig mást keresni, aki vigyázni tud rá addig, míg távol leszek, a buszon például eddig még mindig volt helyünk…
Röviden ennyit tudok elmondani a témával kapcsolatban, és bíztatni próbálok minden egyetemistát, hogy ha bár nem így tervezte, és mégis kiderül, hogy várandós, akkor merje vállalni a gyermeket, hogy felneveli, mert meg fogja bánni később, ha elveteti vagy örökbe adja. Ez akkor nagyon nehéz döntés, felelősségteljes, de ha majd később gyermeke születik, már kezében tartja a kisbabát, akkor megérti, miről beszélek. Akkor fog rádöbbenni mindenki, akár apaként, akár anyaként, hogy miről mondott le akkor, fiatalon. Ja, és rengetegen vannak, akik suli mellett gyermeket nevelnek, dolgozni járnak – az is ugyanennyi feladatot jelent. És tényleg, főleg, mikor már pár hónaposan rámosolyog az emberekre, mászni, majd járni, beszélni kezd, akkor érzi majd igazán az ember, hogy érdemes volt úgymond kicsit megnehezíteni az életét, megérte ez a plusz fáradság.
Ezúton is szeretném megköszönni mindazoknak, akik mellém álltak ebben a nehéz időszakban és bíztattak, hogy merjem én is megváltoztatni az életem, hogy ne adjam oda senkinek azt a csodát, hogy tényleg ennyire velem volt mindenki és segített. Mindezt lányként mondom, akinek szülei, környezete kicsit konzervatív, életfelfogásában úgy szerepel a gyermek, mint egy házaspár szerelmének gyümölcse, illetve az a feladatuk, hogy örömet hozzanak a család életébe és továbbvigyék a család nevét. Egyetemistaként mondom, 22 évesen, akinek még be kell fejezni a tanulmányait, szakosodnia kell, és majdan dolgozni. Valamint anyaként mondom, aki egy gyönyörű, szerencsére egészséges kisfiú édesanyja. És úgy gondolom, tényleg megérte minden elszenvedett szégyenkezés, megaláztatás, fájdalom, mert minden vele együtt eltöltött pillanat, akár csak az, mikor nézem, hogyan alszik mellettem, mérhetetlen boldogsággal tölt el és mosolyt csal arcomra. Ilyenkor elfelejtek minden rosszat és csak arra gondolok, hogy vigyáznom kell rá és érte teszek ezután mindent. Mert ő az én gyermekem.
Én már átéltem ezt, szívből, őszintén beszélek.
A gyermek egy kis csoda, aki két ember egymás iránt kifejezett szeretetének, odaadásának gyümölcse. Vigyázzunk rá. és neveljük úgy, hogy ő is megélhesse majd azt a mérhetetlen boldogságot, amit ő adott nekünk.
Viki
Pécs, 2006 április
© Az írás szerzői jog védett, minden jog fenntartva Alfa Szövetség!